Ma van Márton napja. Nekem ilyenkor kezdődik a tél. A régi időkben rendszerint november elején leesett az első hó, ezért valamikor réges-régen az óév utolsó ünnepe november 11-e, Szent Márton napja volt.
Ekkorra befejeződtek a mezőgazdasági munkák, bezsákolták a kamrákba a gabonát, a lisztet, betakarították a termékenyeket, hordókba került az újbor, elszámoltak uraiknak a jobbágyok, a gazdák felfogadták az új pásztorokat.
A gyerekek készültek a tél örömeire, a fiatalok eljártak a fonóba, a házas emberek pedig disznótorokban segédkeztek egymásnak.
Márton napja a népi időjóslásból sem maradt ki:
Ha jókedvű Márton, kemény tél lesz....
Márton napi esőre fagy, szárazság....
Ha Mártonkor a lúd jégen áll, karácsonykor sárban botorkál....
Van egy kedves könyvem, melyben a téli ünnepekhez kapcsolódó történetek találhatók. Engedjétek meg, hogy megosszak veletek egyet ezek közül.
Szent Márton és a ludak
- El kell tűnnöd innen - mondta egyik nap a barátja, miközben pálinkába mártott tiszta kendővel mosta ki a Márton vállán éktelenkedő sebet. - Ha itt maradsz, megölnek.
Márton megrázta a fejét:
- Minden Isten kegyelmétől függ. Nem menekülök el. Itt van a helyem, ahol Isten igéjét kell hirdetnem.
A jó barát különböző gyógyfüvekből készült főzetet tett a sebre kendővel bekötötte, és a kendő széleit gyantával leragasztotta.
- Ma nem volt szerencséjük - mondta komolyan, mert a segítségedre siettem. De holnap vége lehet mindennek. Szükségünk van még Rád, Márton testvér. Nem szabad meghalnod.
Márton egy kendővel felkötötte a sebesült karját.
- Meggondolom a dolgot, Sziléniusz - ígérte. Talán Igazad van. Talán vissza kellene vonulnom egy időre, hogy csupán Isten igéjének éljek.
Márton sebe nehezen gyógyult. Sziléniusz pincéjében kellett rejtőznie naphosszat, hogy rá ne találjanak pogány üldözői. Egy este szürkülettájt Sziléniusz lépett be a hátsó kamrácskába, ahol Márton feküdt.
- Holnap, még napfelkelte előtt fegyveres ariánusok jönnek érted - mondta. Apám egyik barátjától tudom. Ha itt találnak, keresztre feszítenek, házamat pedig porig égetik. Márton, eljött az idő. Nem maradhatsz itt tovább.
Márton az egészséges karjára támaszkodva felemelkedett.
-Épp elég régóta élsz veszélyben miattam - mormogta. - Isten meghálálja neked. Mit gondolsz, hová menjek?
-Még ma éjszaka egy szállítmány bor indul Genovába - felelte Sziléniusz, és talpra segítette Mártont. - A kocsis jó emberem. Üres hordóba rejtve kiszöktet téged a városból, és elvisz Genováig. Onnan titokban áthajózol Gallinaria szigetére. Kicsi és kopár, az igaz, de biztos menedékül szolgál majd számodra.
Márton egészséges kezével maga köré kanyarította a köpenyét.
- Jól van Sziléniusz. Tanácsod Isten útmutatása számomra. Köszönök mindent, barátom.
Mártont sebláz gyötörte, egész úton vacogott. Csak Genovában hagyott alább a láza. Ott megegyezett egy halásszal, hogy átviszi őt Gallinária szigetére. Az utolsó fillérein, melyeket még Sziléniusz csúsztatott a zsebébe Márton egy kakast, három tyúkot, egy gúnárt és két libát vásárolt,valamint egy zsákocska magot. Vett egy ásót is, jó erős vasból. Ily módon fölfegyverkezve, a hold ezüst fényében érkezett meg Gallináriára.
Sokáig nézett a halász csónakja után, amely lassanként oly kicsinnyé zsugorodott, mint egy dióhéj, és végül teljesen eltűnt a távolban. Márton egyedül maradt a szárnyasaival és Istennel, akinek hangja a szél és tenger hatalmas szavaival szólt hozzá.
Így lett belőle telepes a kis szigeten. A sziklák között lelt egy üreget, ebben oleanderágakból és száraz mohából fekhelyet készített magának. Egy tiszta vizű forrást is talált a közelben, és egy darab jó földet is a veteményeinek. Tyúkjai és lúdjai idővel megszaporodottak, úgyhogy hamarosan a tollukkal bélelhette ki fekhelyét. Étrendjét is feljavíthatta. És alkonyatkor, amikor imádkozni kezdett, köréje sereglett a szárnyas nép, mintha értették volna szavait. De ez a nyugalmas élet nem tartott örökké. Álmában látta első jelét annak, hogy a magányos imádkozás ideje lejárt.Új feladatok várnak rá. Hatalmas sokaságot látott vonulni egy számára nagyon ismerős város utcáin. Az ő nevét kiáltozták. Aztán bálványok tűntek fel előtte, majd pogány papok és a pogányok templomai, szent ligetei. Látta, amint egy püspökköpenyes férfi fejszét emel rájuk. Ez a férfi ő maga volt.
- Mennyei atyám! - Riadt föl Márton, és térdre vetette magát a sziklaüregben.
- Ilyen nagy feladatra én alkalmatlan vagyok. Gyönge vagyok ahhoz, hogy egyházad püspöke lehessek.
Isten újabb és újabb álmokat küldött rá, és Márton aggodalma egyre növekedett. Egy reggel meglátta, hogy halászcsónakok flottája evez feléje a tengeren. A csónakokban férfiak ültek, és azért jöttek, hogy őt magukkal vigyék. Ragyogó csillag vezette őket, amely messzire bevilágította a tengert. Márton a jövevények láttán összefogta térde fölött a csuháját, és elfutott. Kodácsolva rebbent föl előtte a szárnyasnép. A ludak azonban meghajtották a nyakukat, pontosan úgy, mintha valami nagy urat köszöntenének.
Riadalmában abban a szűk fáskamrában talált menedéket, amelyet a sziklaüregtől nem messze épített, az alsó erdőben.
Szorosan bekötözte az ajtót, és lekuporodott a legsötétebb sarokba.
Nemsokára emberi lépteke hallott, és a nevét kiáltozták. A ragyogó csillag sugarai bevilágítottak mindent, de Márton búvóhelyére nem ért el a fényük. Az első keresők már vissza is fordultak volna csalódottságukban, amikor hangos sziszegés és gágogás ütötte meg Márton fülét. A ludak! Úgy masíroztak vörös lúdtalpukon árkon-bokron át, mint a katonák, és csak akkor hagyták abba a gágogást, amikor a Mártont keresők követni kezdték őket. Ekkor már a csillag is bevilágított Márton rejtekhelyére. Ő pedig némán előlépett. Elámulva nézték az ebere: egy fénysugár ragyogott a homlokán.
"Éljen Tours új püspöke!" - csendültek föl aztán az első kiáltások, majd a többi is ujjongva. Aztán tüzet raktak, és a ludakat melyek elárulták Márton rejtekhelyét, még azon az estén megsütötték.
November 11-én azóta is rengeteg házat és udvart beleng a libasült illata, amellyel Tours város szent püspökére emlékezünk. (Egy római legenda nyomán. Megjelent Karin Jäckel könyvében)
Korábbi írásom Szent Mártonról: itt olvasható.
- Mennyei atyám! - Riadt föl Márton, és térdre vetette magát a sziklaüregben.
- Ilyen nagy feladatra én alkalmatlan vagyok. Gyönge vagyok ahhoz, hogy egyházad püspöke lehessek.
Isten újabb és újabb álmokat küldött rá, és Márton aggodalma egyre növekedett. Egy reggel meglátta, hogy halászcsónakok flottája evez feléje a tengeren. A csónakokban férfiak ültek, és azért jöttek, hogy őt magukkal vigyék. Ragyogó csillag vezette őket, amely messzire bevilágította a tengert. Márton a jövevények láttán összefogta térde fölött a csuháját, és elfutott. Kodácsolva rebbent föl előtte a szárnyasnép. A ludak azonban meghajtották a nyakukat, pontosan úgy, mintha valami nagy urat köszöntenének.
Riadalmában abban a szűk fáskamrában talált menedéket, amelyet a sziklaüregtől nem messze épített, az alsó erdőben.
Szorosan bekötözte az ajtót, és lekuporodott a legsötétebb sarokba.
Nemsokára emberi lépteke hallott, és a nevét kiáltozták. A ragyogó csillag sugarai bevilágítottak mindent, de Márton búvóhelyére nem ért el a fényük. Az első keresők már vissza is fordultak volna csalódottságukban, amikor hangos sziszegés és gágogás ütötte meg Márton fülét. A ludak! Úgy masíroztak vörös lúdtalpukon árkon-bokron át, mint a katonák, és csak akkor hagyták abba a gágogást, amikor a Mártont keresők követni kezdték őket. Ekkor már a csillag is bevilágított Márton rejtekhelyére. Ő pedig némán előlépett. Elámulva nézték az ebere: egy fénysugár ragyogott a homlokán.
"Éljen Tours új püspöke!" - csendültek föl aztán az első kiáltások, majd a többi is ujjongva. Aztán tüzet raktak, és a ludakat melyek elárulták Márton rejtekhelyét, még azon az estén megsütötték.
November 11-én azóta is rengeteg házat és udvart beleng a libasült illata, amellyel Tours város szent püspökére emlékezünk. (Egy római legenda nyomán. Megjelent Karin Jäckel könyvében)
Korábbi írásom Szent Mártonról: itt olvasható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése